Ilyen kifejezés nem létezik a pszi tudományában; na de tudtam én, hogy előbb-utóbb úgy járok, mint Kabos Gyula a filmben a bútorproblémával: disszertációt írnak belőlem! Tudniillik ezt a szót kifejezetten rám találta ki egy szakorvos.
E heti „termésem”:
1.) újabb telót sikerült tönkretenni (kétszeri odabaszás kellett hozzá, általában egy elég szokott nekik lenni – telefonügyben igencsak magas nálam a fluktuáció; alacsonyan szállnak, bármilyen évszak is jő);
2.) máris (5 hét) sikerült magam kirúgatni a melóból. Mert még írásban is nagy a pofám – és sajnos nem ígérhetem meg, hogy befogom. Nem megy. (Másik régi magyar film: Vaszary Piri a mama, Turay Ida a lánya. – Kislányom, muszáj mindig tied legyen az utolsó szó? – Muszáááj! – érkezik a válasz már a tehetetlen dühtől sírva. Ééérdekes, apai nagyanyámnak mindig ez jutott rólam az eszébe...
Ráadásul a Volt Főnök kimondta az egyik tabu szavamat: megváltozás. No, én ettől erősen ragaszkodni kezdek a szar kis személyiségemhez, mert az vagyok Én – freudi értelemben. Mondjuk egy A.A.-ülésen (nem fakultatíve mentem el) a vezető (amúgy barát ismerőse, intelligens, diplomás ember; ráadásul nem a primkó ami módszert használta, hogy „Y. vagyok, és alkoholista”; inkább a saját életéről mesélt) az előbbire azt válaszolta: – Tudod, ha az ember egy kőszikladarabot erősen markol, az egy idő után elporlik.
Porlik már, de akkor is az enyém!
Porlik már, de akkor is az enyém!
