Szoktam tanácsolni a fiúknak, hogy arra vigyázzanak: nehogy az első "váltásbugyi" bekerüljön hozzájuk. Nos, betette hozzám a lábát egy ide rendszeresített papucs... No comment.
Tegnap a krimóban jó három óra hosszát basztatta fölfele az agyamat (egész ügyesen tűrtem). Aztán itthon megkérdezte: – Mit kajálunk? – majd ledöglött aludni. Éles eszemmel kitaláltam a bundás kenyeret, az egyik (férfi) elnök asszonyi tanácsadómhoz fordultam telefonos segítségért, aki aszonta, hogy ha mégsem eszik, ne sértődjek meg. Evett. A kezemből, falatonként. (Szerintem anno a jányomat nem kajoltattam így.) Megkérdeztem: – Nem kell több? Mire: – Nem nem kell, hanem nem kérek – már erősen olvadoztam. Hát még néhány órával később! Mondok: – Mindjárt így fogunk elaludni... és lőn. Sajna nincs se kép, se videó. Kezdjük azzal, hogy nálam elég hideg van, meg különben is... az ember nem feltétlenül vesz le mindent magáról meg a másikról, csak a legszükségesebbet. Aztán hiába mondá egykori kollégám: – Minek azt kivenni, majd kicsúszik magától – hát ebben a pózban nem! Ráadásul a látszat ellenére nem is kényelmetlen, és ugyi az "előírásos" legmélyebb behatolást is lehetővé teszi... Ő az oldalán, én merőlegesen rá hanyatt, egyik lábom a combjai közt, másik a derekán (múltkor a nyakában volt); és mindezek tetejébe' kéz a kézben aludtunk el. Jaaaaaaaaj!!!
