A többieknek pedig boldog, békés, áldott ünnepet!
Vannak, akik egyszerűen tudomást sem vesznek róla. Mások "megadják a módját" – önmaguknak, önmagukért. Talán a legnehezebb nekünk, akik is-is. Mert ezt meg azt minek, de azért mégiscsak... Legalább néhány fenyőgally feldíszítve, ha már ablakot úgysem pucoltunk. Ah, kaja doszt, mész ide-oda, meg kapsz is. Még ajándékok is léteznek. Egyszerű, idétlen szóviccel mégsem nagyszerű. Visszaemlékszem azokra a "hajtós" karácsonyokra: vendégek jöttek, vendégségbe mentünk; közben persze elkészült a kötelező menüsor. Aztán az összehasonlító halászlé-, töltöttkáposzta-,
bejgli-, mézes-, később pulykaevészet, miközben mindebből még otthon is volt; a két ünnep közt már alig bírt ránézni az ember, de meg kellett enni. (Aztán a következő, a szilveszteri-újévi ugyanilyen.) Persze ezt csak megfelelő mennyiségű piával lehetett kibírni, úgyhogy fenyőfaállításra a férfinép, mézeslap-nyújtásra az asszonyhad jól be volt már nyomva. Aztán olyan ajándék nem létezik, amire nincs pofavágás – pró és kontra. Úgyhogy nem véletlenül vállaltuk el a 26-i műszakot – pedig az utolsó húsz évben nem is járt érte pluszjuttatás... Érdekes, a lányom sem szereti a karácsonyt – mindketten legszívesebben átaludnánk. Tényleg, milyen lehet egy igazi "békebeli" nyugis, meghitt, nagycsaládi szeretetünnep?
Edda: Ünnep
Szakadt függöny az ablakokban,
Öregek egymagukban,
Ha tudnám, lecsókolnám a százéves ráncokat.
Szülők egymástól elvadulva,
Gyerekek eltaszítva,
Ha tudnám, összefognám a széthullott családokat.
Lány és fiú együtt sétál,
Test a testtől megoldást vár.
Nem szabad, hogy elfelejtsék kimondani: szerelem.
Egy út van, én ebben hiszek:
A mindent elsöprő szeretet,
A rossz felett győzni fog a jó!
Ünnep oly szép, a gyertya ha ég,
A szeretet asztalánál ott ülünk mindannyian.
Hó és hideg, de a szándék meleg,
A kevés is több lesz, ha a szíved adod bele.
Együtt így jó, nincs is rá szó, nem lehet papírra írni,
Egyszerűen érezni kell.
Ünnep oly szép, a gyertya ha ég,
A szeretet asztalánál, ott ülünk mindannyian.
