CI
Renyhe Múzsa, hogy pótlod a mulasztást,
Fested-e már az Igazat a Szépben?
Kedvesemé a Szépség s az Igazság;
Ahogy te is: rangodra ez az érdem.
Felelj, Múzsa! Vagy - mondod - színigaznak
Nem kell színezés, mert színével egy?
A szép nem ón műve, de igaz alkat,
S legjobb a legjobb, ha nem kevered?
Mert nem szorul rád, maradj néma? - Ne
Mentsd így csönded; hisz neked van erőd,
Hogy aranyos sírt túléless vele
És őt ragyogtasd minden kor előtt!
Múzsa, tedd tiszted: megtanít e penna,
Hogy úgy fesd s úgy őrizd meg, amilyen ma.
CII
Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt;
Csak modora változott, ő soha;
Árú az érzés, melynek nagy becsét
Folyton zengi tulajdonosa.
Új volt szerelmünk, s még csak tavaszán,
Hogy annyit köszöntötte a dalom:
Így csattog nyárelőn a csalogány
S elhallgat az érettebb napokon;
Nem mintha nem volna oly szép a nyár,
Mint mikor a gyászdalt leste az éj,
De vad zenéje kertünk terhe már
S mézét veszti a túlgyakori kéj.
Kihagyok hát, mint a fülemile:
Fél dalom, hogy fárasztalak vele.
CIII
Ah! be hitvány, amit Múzsám elér,
Hogy, mikor ily cél hívja rímeit,
A puszta tárgy magában többet ér,
Mint ha dicséretembe öltözik!
Ne szidj, hogy a toll áll költőd kezében!
Nézz tükrödbe, s amely megjelenik,
Az arc legyőzi lankadt leleményem
S fakó versemmel csak megszégyenít.
Nem volna bűn, emelni vágyva, csak
Rontani szépségét a tartalomnak?
Hisz kimeríti minden vágyamat,
Hogy, szépség, s szellem, neked udvaroljanak,
S versemnél mégis sokkal többet érsz el,
Kedves, ha pusztán a tükrödbe nézel.
CIV
Nem öregedsz szememben, szép barátom:
Amilyennek először láttalak,
Ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
Három tél szórt le három dús nyarat,
Három szép tavaszt kevert sárga őszbe
A gyors idő, balzsamos április,
Háromszor lett vad, júniusi hő, s te
Ma is az vagy, mi akkor, üde-friss.
Pedig suhan a szépség, észrevétlen,
Ahogy óralapon a mutató:
Arcod színe is, mely látszatra tétlen,
Illan, s talán az én szemem csaló.
Ezt félve, halld, jövendő távola:
Előtted meghalt a szépség nyara!
CV
Ne mondd, hogy szerelmem bálványozás
S ne mutasd bálványnak kedvesemet,
Noha dalom s himnuszom sose más:
Róla, neki, mindig s örökre egy.
Jó ma szerelmem, holnap újra jó,
Állhatatosság, csodásan szilárd;
Ez versem korlátja is, ez a szó:
Egyet fejez ki s minden mást kizár.
Szép, jó s igaz: én csak ezt tudom, érzem,
Szép, jó s igaz: ezer a változat;
Szócserékben merül ki leleményem,
Három tárgy egyben: be szent cél, be nagy!
Szép, jó s igaz élt, már, külön, gyakorta;
Soha, mint most, hármasban egybeforrva.
CVI
Ha nézem a múlt krónikáiban
Drága hősök s holt dámák képeit
S hogy a szép, ó rím szépségittasan
Gyönyörű lényükkel hogy kérkedik:
Az édes szépség, kéz, láb, fej, szem, arc
E dús tárlata mind arra mutat,
Hogy antik toll oly szépet akart
Festeni, mint amilyen ma te vagy.
Korunkról jósolt tehát toll s ecset
S rólad, te, előzetes látomás,
És mert csak sejtő szem idézhetett,
Dicsőítésed nem teljes varázs.
És mi, kiknek megadatott élni?
Szemünk ámul, és nincs nyelvünk dicsérni.
CVII
Se saját rémem, sem a nagy világ
Jós lelke, mely a jövőt kémleli,
Nem jelzi szerelmem lejáratát,
Mint büntetést, mit törvény szabna ki.
A földi Hold megélte elfogyását,
S nevetnek már a búsult augurok;
Mi kétes volt, erői koronázzák,
S a béke örök pálmaként ragyog.
Most, hogy balzsamot permetez a kor,
Frissül szerelmem, s hátrál a Halál:
Bamba s néma hordákra rátipor,
De szegény rímem győzve ellenáll,
S akkor is őrzi emléked, mikor
Érc-sír s zsarnok-sisakdísz puszta por.
CVIII
Van új az agyban, amit toll leírhat
S mintádra nem formált hű szellemem?
Van új szó, új tétel, mutatni, mily nagy
Benned a kincs s bennem a szerelem?
Nincs, édes fiú; ahogy a pap misézik,
Mondom mégis az örök szöveget:
Én s te: nem látom réginek a régit:
Mint először volt, oly szent szép neved.
Friss díszében az örök szerelem
Nem méri az évek súlyát, porát,
Nem hisz az arc sorsos redőiben
S ifjú apródnak tudja vén korát.
Mert vágya rügyét látja ma is ott,
Hol idő s külszín csak romot hagyott.
CIX
Ó, ne mondd szívem hamisnak, barátom,
Bár - távol - hűlni látszott a tüzem!
Olyan könnyű magamtól volna válnom,
Mint lelkemtől, mely kebledben pihen:
Szerelmem fészkében; megyek, búcsúzom,
S mint az utazó, megint megjövök,
Kellő időre, nem változva, s úgy, hogy
Foltjaimra magam hozok vizet.
Ne hidd, legyek bár hódolt terepe
Minden bűnnek, amely vívja a vért,
Ne higgy olyan őrültnek, hogy a te
Kincsözönöd eldobom semmiért;
Semmi nélküled e nagy egyetem,
Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.
CX
Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,
Játszottam rongy bohóc-szerepemet,
Elmém mocskoltam, kincsem tékozoltam,
Ütöttem új vággyal vén sebeket.
Nagyon igaz: félve s morogva néztem
Az igazságra; de, egy a hitem,
Szívem megifjult a sok tévedésben,
S csapdáim mondják, mily kincs vagy nekem.
Mindez múlt már. S örökre esküszöm:
Régi barátot próbálni soha
Étvágyam új próbákra nem űzöm,
Terád vágyom csak, szerelem ura.
Üdvözülj hát, Isten után egem,
Legtisztább, legszeretőbb kebleden.
CXI
Ó, pörlekedj a Szerencsével értem,
Szidd rút tetteim bűnös istenét,
Hogy ami lett belőlem s amin éltem,
csak Köz-pénz és erkölcsben köz-szemét.
Nevemet üszök innen lepi be;
Innen, hogy jellemem szinte ragad
Munkámtól, mint a mázoló keze:
Könyörülj, s kívánd tisztulásomat;
S vad kóromra, jó beteg, iszom újra
Az ecetet, és újra, ha kiittam,
És nem lesz epe az epe, de dupla
Bűnhödés, hogy javulásom javítsam.
Könyörülj, drága barát: biztosítlak:
Könyörületed maga megjavíthat.
CXII
Szerelmed és szánalmad leveszi
Homlokomról a botrány bélyegét;
Mit nekem mások ítéletei?
Csak född te hibám, lásd te, ami szép!
Te vagy mindenkim, s küzdök: te ítélj.
Dicséretet s kifogást te ossz;
Nem élek másnak, más nekem nem él
Érc-lelkemre hatni, ha jó, ha rossz.
Idegen szavak gondját én olyan
Örvénybe dobtam, hogy kígyófülem
Hízelgésre és gáncsra csukva van.
Nézd, közönyöm hogy terjed, végtelen:
Lelkem úgy fog, úgy őriz odabenn,
Hogy mindenki holtnak hisz kívülem.
CXIII
Elhagytalak, s szemem lelkembe néz;
S ami azóta mondja, hol az út,
Félig szolgál, félig vakságba vész:
Látni látszik, de tényleg kialudt;
Mert nem adja át a szívnek, amit
Elkap, madarat, rózsát s egyebet;
Gyors tárgyai nem hatnak lélekig
S a maga képeit sem őrzi meg;
Mert lásson bár gyönyörűt, undokat,
Mézédes varázst vagy otromba szörnyet,
Hegyet vagy tengert, gerlét, varjakat,
Éjt-napot: arcodhoz mintázza őket.
Csordultig veled, többre képtelen:
Így tesz hűtlenné túlhű szellemem.
CXIV
Lelkem, hogy te vagy koronája, tán
Királyi mérget, ámítást iszik?
Vagy mondjam: szemem jól észlel, s csupán
Szerelmedtől rontva bűvészkedik,
Mikor szörnyekből s a sok korcs alakból
Édes angyal-másaid látja ki
S tökéletes jót varázsol a gazból,
Ha fényét érik a lét tárgyai?
Az első áll! Szemem itala ámít
És nagy lelkem királyként hajtja fel:
A szem tudja, ura mily ízre vágyik,
S borát ínye szerint készíti el;
S ha az méreg, kisebb a bűne: menti,
Hogy szereti s ő maga kezdi inni.
CXV
Hazugság, amit tollam egykor írt,
Az is, hogy nem tudlak szeretni jobban;
De agyam okot képzelni se bírt,
Hogy telt lángom majd még fénylőbbre lobban.
De, látva az ezercselű időről,
Hogy esküt repeszt, király szavait
Töri, szépséget cserz, vas-tervet őröl
S érc-lelkeket elbizonytalanít;
Ah, a zsarnok időt rettegve, mért is
Ne mondtam volna: »Most delel a vágy!«,
Mikor a férc is acél volt s a kétes
Holnapért megkoronáztam a mát?
Gyerek a szerelem; hiba tehát
Kész felnőttnek mondani a babát.
CXVI
Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer
Akadályt! Szerelem a szerelem,
Amely hőfokot más hőfok szerint nyer
Vagy ár-apályt játszik készségesen?
Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja,
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
Ítéletnapig szilárdan kitart.
Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
Sose írtam s szív sose szeretett.
CXVII
Vádolj azzal, hogy fukaron fizettem
Mindazt, ami jóságod viszonozta;
Hogy édes szívedet nem emlegettem,
Pedig mind több lánc köt hozzá naponta;
Hogy idegen lelkekkel csavarogtam
S tékozoltam drágán-vett birtokod;
S minden szelet a vitorlámba fogtam,
Mely szemedtől legmesszebb vontatott.
Ródd fel sok botlásom, önfejűségem,
S tetézze gyanúd igaz bűnömet;
Végy célba a haragoddal egészen,
Csak ne lőjjön rám friss gyűlöleted.
Mert fellebbezek: Miért kellett a bűnöm?
Hogy szíved érc-erénye kiderüljön!
CXVIII
Mint ha étvágyát fokozni keres
Az ember ínycsiklandó ízeket, s még
Messzi kórt félve önmaga szerez
Bajt, hogy később kerülje a betegség:
Örökfriss mézed élvezve fanyar
Mártást kevertem étkembe; s a jólét
Betege: felcsaptam én is hamar
Betegnek, bár semmi bajom se volt még.
Képzelt baj ellen a politikusság
A szerelemben így vitt bajba, s ép test
Romlása lett a túlzott óvatosság:
Amazt unva bajt kért s ma orvosért esd.
De megtanultam s áll a lecke: méreg
A gyógyszer is szépséged betegének.
CXIX
Szirén könnyek mily italait ittam,
Belül pokolszenny csövek párlatát,
Sírva reméltem és remélve sírtam
S kezemből a kész siker is kiszállt!
Mily gonoszul tévedett a szívem,
Mikor azt hitte, hogy üdvözített!
Ez az őrült láz milyen képtelen
Tévutakra csavarta szememet!
Ó, balsors haszna! te vagy mesterem:
Bajokban edzve egyre jobb a jobb;
S romjaiból, ha kél a szerelem,
Szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.
Megtérek hát, bukva s elégedetten,
S háromannyit nyerek, mint veszítettem.
CXX
Örülök, hogy bántottál valaha,
S akkori kínom még úgy bennem él,
Hogy vétkem tán földre is sújtana,
Hisz az inam nem érc s nem vert acél.
Mert ha gőgöm úgy sújtott, ahogy engem
A tied, akkor megjártad a poklot,
S mérlegelni én, zsarnok, nem siettem,
Hogy bűnöddel akkor bennem mi sajgott.
Ó, bár leglelkembe idézte volna
Kínunk éje, mi a valódi seb,
S ahogy te, hamar vittem volna azt a
Szelíd gyógyírt, melytől a szív heged!
Régi botlásod váltság most szememben:
Téged enyém, oldjon a tied engem.
CXXI
Jobb rossznak lenni, mint rossz hírűnek.
Ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
S ha bűn a kéj, bár nem szívem s szíved
Szerint, de mert azzá teszi a látszat.
Mért köszöntgeti virgonc véremet
Más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
Ösztönre rossz, ami számomra jó?
Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
Bűnömbe nyiluk: magukról ítéltek;
Én vagyok az egyenes, ők a görbék,
Rút tetteim csak rút agyukban élnek.
Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
Mindenki gaz s gazul uralkodik?
CXXII
Agyam rejti ajándékod, a naplót,
S az őr emlékezet írja tele,
Hiú dolgok rangjánál maradandóbb,
Mely nem múlik el soha, sohase;
Vagy legalább a Természet parancsa
Míg élni megtűr agyat és szívet
S részét belőled míg mind át nem adja
A rágó feledésnek: él híred!
Nem kell, hogy szerelmed jelekbe öntsem,
S kicsi is neked az a foglalat:
Túladtam hát rajta, s abban a könyvben
Bízom, mely téged jobban befogad.
Eszközzel őrizni emlékedet
Az volna, hogy elfelejtettelek.
CXXIII
Csak ne kérkedj, Idő, hogy más leszek;
Friss hatalmad nagy gúlái nekem
Se nem újak, se nem különösek:
Ruhák csak már volt jelenségeken.
Létünk rövid: ez csodáltatja meg
Elénk csempészett ócskaságaid,
S áltatni, hogy most s értünk született
A sok szépség, csak ezért tud a hit.
Ahogy téged, megvetem híreid,
Jelen vagy múlt többé nem érdekel,
Mert pennád s amit látunk, hazudik,
S mindent folytonos röptöd súlyt s emel.
De fogadom, s ez így lesz mindig: én
Hű leszek s győzök kaszád erején.
CXXIV
Ha szerelmem érdek gyermeke volna,
Apátlaníthatnák, Szerencse korcsát;
Perc kegyére s Perc dühére hajolna,
S gyom vagy virág: más intézné a sorsát.
De őt nem véletlen formálta; se
Mosolygó pompa nem rontja, se rab
Elégedetlenség szolga-dühe,
Ami ma egyre csábítóbb divat:
Nem réme politika, az eretnek,
Mely rövid óra-távra dolgozik:
Áll, maga, ura minden értelemnek.
Hőben nem nő, s nem fúl meg, ha esik.
Tanúm erre az idő sok bolondja,
Ki jóért halt, s míg élt, bűn volt a gondja.
CXXV
Mit érne baldachint tárnom föléd,
Külső dísszel külső hódolatot,
Vagy raknom az öröklét talpkövét,
Mely múlóbb, mint a parlag s a romok?
Nem láttam-e, tönkre hogy ment a forma
Híve lassan a túlnagy kamaton? -:
Jó étkét édes ízért tékozolta,
Szemén át tűnt el a koldus haszon.
Hódolat hadd legyek én a szívedben,
Amit áldozok, szegény, de szabad:
Nem mesterkélt, ocsúval keveretlen,
S kettős cserével érted engem ad.
El, bújtó suttogás! a tiszta lélek
Ostromod tetőpontján ráz le téged.
CXXVI
Kedves fiú, ma a te birtokod
Az Idő sarlója s a gyors homok:
Nőttél, más fogyott; s tükrünkként kigyúlsz:
Barátaid hervadnak s te virulsz.
Ha a Természet (romon nagy király!),
Ahogy mégy, mindig visszainvitál,
Azért tart, hogy gúnyolhassa veled
Az időt, s ölje a gaz perceket.
Félj mégis, ó, kedvencek, gyönyöre:
Még véd, de nem vagy örök ékszere!
El kell számolnia (bár halogat),
S nyugtát csak úgy kap, hogyha visszaad.
CXXVII
Valaha nem tetszett a fekete,
S ha tetszett, sem hordta a Szép nevét;
Most meg az a Szépség örököse
S gúnyolt korcsként pirul a szőke Szép.
A természet minden lopja ma
S rútat kendőzés kölcsön-máza föd;
Nincs a szépnek szent neve, otthona:
Pogányként él vagy száműzött.
Ezért hollófekete a szemed
És szemöldököd, Úrnőm: amiatt
Hord gyászt, aki nem-szépnek született,
S mint szép, most a teremtés gúnyja csak;
De úgy gyászol, bánata olyan ék,
Hogy minden nyelv így kiált: Ez a Szép!
CXXVIII
Hányszor, Zeném, ha játszol a
Boldog fán, mely együtt zeng és mozog
Édes ujjaiddal s a muzsika
Drót-összhangját fülembe kavarod,
Hányszor irigylem, hogy puha kezedre
Gyors billentyűk ugráló csókja hull,
Míg szegény szám, bár érett ily szüretre,
A vakmerő fa mellett csak pirul!
Ó, szívesen cserélnék alkatot
A táncos figurákkal, melyeket
Ujjad oly lágyan cirógat, halott
Fát üdvözítve élő száj helyett!
Ha a kis szemtelenek így vigadnak,
Nyújtsd nekik csókra ujjad, nekem ajkad.
CXXIX
A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély;
Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely őrjíti, akit csábított;
Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
Próbálva áldás, kipróbáltan átok;
Előbb ígért üdv, aztán délibáb.
Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
A mennyországot, mely e pokol útja?
CXXX
Úrnőm szeme nem nap, sehogyse; rőt
Ajkánál a rőt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az ő keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.
Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
De az ő arcán bizony sohase;
S némely párfőm gyönyöre csábosabb,
Mint amilyen úrnőm lehelete.
Szívesen hallgatom - de tudom, a
Muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
Istennőt járni nem láttam soha -
Az én úrnőm a földön jár, ha megy;
Mégis ér annyit nekem, mint akit
Hazug hasonlat mennyekbe röpít.
CXXXI
Oly zsarnok vagy, így is, mint akiket
Szépségük dölyfössé kegyetlenít;
Mert jól tudod, legfőbb, legékesebb
Ékszerének szívem téged tekint.
De van, aki megnéz s azt mondja, hogy
Aligha fog arcodért hullni könny;
S hogy cáfoljam, oly bátor nem vagyok,
Bár, titkon, szépségedre esküszöm.
S esküm igazát bizonyítani
Csak rád gondolok; és, tolongva, hű
Könnyek, sóhajok sírják, hogy ami
Fekete rajtad, nekem gyönyörű.
Csak a tetteidben vagy fekete,
S úgy látszik, ez a vádak gyökere.
CXXXII
Szemeid szeretem, s ők, szánakozva,
Tudván, hogy megvet s úgy gyötör szíved,
Feketébe öltöztek, s most kínomra
Mint édes gyász vetik részvétüket.
S bizony, nem illik a nap ifjú vére
Jobban kelet szürke orcáihoz,
S az a telt csillag, komoly nyugat őre,
Esténkre féloly dicsfényt sem poroz,
Mint amennyire arcod dísze két
Gyászoló szemed. Ó, gyászolna így
Szíved is, hisz a gyász teneked ék!...
Hordd mindenütt a részvét színeit,
S megesküszöm: a szépség fekete,
S rút, akinek nem tied a színe.
CXXXIII
Jaj a szívnek, mely miatt oly sebet
Hordunk, ketten, s úgy zokog a szívem!
Engem zord kín sújt, de legédesebb
Barátom is rabság rabja legyen?
Azért űztél ki magamból, kegyetlen,
Hogy másik Énem még több láncba vesd?
Őt, téged s magamat elveszítettem,
Háromszoros bú e hármas kereszt.
Zárd szívem érc-kebledbe, de szegény
Hadd váltsa ki akkor barátomét;
Bárki engem, őt hadd őrizzem én:
Így véd zárkám attól, hogy durva légy:
De az leszel; mert, ha magadba zársz,
Rabod e szív, s mind, kit benne találsz.
CXXXIV
Most hát bevallottam, hogy ő tied,
És én önkényed záloga vagyok;
Én veszhetek, de másik énemet
Vigaszomra, ugye, visszaadod?
Nem, nem adod; s ő nem vágyik reá,
Te, mohó, és ő, jósággal teli:
Csak kezesként s értem írta alá
A kötvényt, mely ily erősen köti.
Szépséged biztos rabját akarod,
Uzsorás vagy, ki csak haszonra ád;
Értem járt közben s te lefoglalod:
Saját hibámból vész el a barát.
Elveszett máris: mindkettőnk rabod;
S teljes túsz ő, s szabad mégsem vagyok.
CXXXV
Villik rajzanak körül, száz lidérc,
Villik, szeszélyek, vágy, kéj, ezer álom.
Ha túl nagy is az ostrom, mért ítélsz
Száműzetésre, ha körödbe vágyom?
Szíved villikkel áldott, s villogó
Seregükből kizárod ezt a villit,
Az én vágyamat? Fényed csillogó
Rajukból rám virágként sose nyílik?
A tenger, csupa víz, beveszi drága
Kincseihez a harmatot s esőt:
Fogadj be, villik, tündérek világa,
Fogadd be a megkésve érkezőt!
Kedveseidet kínozni nem illik:
Fogd mindet egybe, átölelve Willyd.
CXXXVI
Ha sok-sok villid, vágy, álom, szeszély,
Szid miattam, mondd: én is az vagyok,
S villi - tudják - szívedben joggal él:
Védd bennem a szabad akaratod.
E bűvös játék kéjünk leple; ó,
Mily boldog áldás, mily tündéri kegy:
Ha már a villik száma millió,
A millió közt eltűnik az egy.
S még tovább tűnik! Tánctrillákra tilt
Perdülni az ész: búvok; de tekints
Szívedbe, ott rejtőzöm; s néha nyílt
Színen az gyönyör, a titok, a kincs.
Nevem szeresd csak, és e szerelem
Engem szeret, hisz Willy a nevem.
CXXXVII
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
Szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
Tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
S a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túl elfogult, megrontott szemek
Ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
Csalfaságuk horoggá mért vered,
Rákötni a szívem ítéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
Amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
S fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.
CXXXVIII
Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,
Hiszek neki, bár tudom, hazudik:
Tartson gyereknek, ki nem sejti az
Élet s a világ finom cseleit.
Ifjúnak vél - vélem hiún - noha
Tudja, hogy delem mögöttem maradt,
S hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:
Így öljük duplán az egy igazat.
Mért nem vallja be, hogy csak ámít engem?
S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?
Ó, áltatni legjobb a szerelemben,
S a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok.
Ezért hazudik nekem, s én neki,
Vétkünk a hazugságot élvezi.
CXXXIX
Ó, ne kívánd, hogy védjem is a rosszat,
Mellyel hidegséged lelkemre tör;
Ha nyelved tőr, szemedet ne forgasd:
Erő, légy erős, s ne álnokul ölj.
Mondd ki, drágám, hogy mást szeretsz, de ha
Épp látlak, jobbra-balra ne kacsintgass;
Mért kacérul sebzel, ha rozoga
Páncélomon át szívembe hasíthatsz?
Menthetnélek: ah, jól tudja a kedves,
Mennyire gyűlöl szép tekintete,
S szeme arcomról, íme, tovarepdes,
Hogy haragja mást nyilazzon tele;
De már fél-halott vagyok, s ezt se bírom:
Végezz ki szemeddel: oltsd ki kínom.
CXL
Okosan légy kegyetlen, s túlgoromba
Gúnnyal ne sújtsd néma türelmemet,
Mert kínom megszólal s a szó kimondja,
Szánalomesdő szívem mily beteg.
Oktasson eszed? Jobb lesz ez a csel:
Ha nem szeretsz is, mondd: szíved szeret
(Morcos betegnek, ha vége közel,
Az orvos csak gyógyulást emleget).
Mert megőrjít a kétségbeesésem
S őrülten még rosszat mondok reád,
S hit az őrült vád őrültek fülében,
Oly gonosz e ferde mai világ.
Hogy így ne járjak, s te se, szemed akkor
Is tűzzön rám, ha szíved elcsatangol.
CXLI
Esküszöm, nem a szememmel szeretlek,
Hisz az tudja, hibád mily rengeteg;
Szívemnek jó, mit gúnyos társa megvet,
A látvány ellenére az szeret.
Fülemnek nem élvezet a dalod,
S a zsenge bőr, alsóbb gyönyöreid
Cinkosa, s orr és nyelv nem lesi, hogy
Érzéki lakomára csak te hídd:
De öt szellemem, öt érzék, ki nem ment
Szolgaságából egy bolond szívet,
Mely szilárdnak őriz egy látszat-embert,
Ki gőgöd rabja és jobbágya lett.
De annyiban üdvnek érzem e bajt,
Hogy az büntet meg, aki bűnbe csalt.
CXLII
Bűnöm: szerelmem; s hogy gyűlölsz: erényed;
Bűnöm gyűlölöd, bűn-szülte szerelmem:
Ó, mérd csak helyzetemhez a tiédet,
S nem lelsz okot, megróni; vagy, ha lelsz, nem
A te ajkadról, mely bíbor díszét
Már éppoly sokszor meggyalázta, mint én,
S volt szívek hamis frigyein pecsét
S kamat-élősdi mások ágya-kincsén.
Legyen jogos úgy vágynom rád, ahogy
Vágyad, mint szemem téged, másokat les,
Ültess irgalmat a szívedbe, hogy
Irgalmat kapjon irgalmad, ha nagy lesz.
Kérhetsz még olyat, mit ma te nem adsz meg,
S akkor tán a saját példád tagad meg.
CXLIII
Ni, hogy kergeti tollas szökevényét
A féltő háziasszony! Leteszi
Kicsinyét, szalad, és lelke egy éhség,
Hogy utólérje, ami kell neki,
Míg az otthagyott gyermek őutána
Fut, sírva, kinek minden gondja csak
Az üldözendő és csöppet se bánja
A szegény fiút, akit megríkat.
Így futsz az után, ami menekül,
S így én, kicsinyed, jó hátul, utánad.
De, ha vágyad elfognod sikerül,
Térj vissza, csókolj meg, s mondd, hogy anyám vagy,
S imám lesz: akaratod meglegyen,
Csak jöjj s csöndesítsd zokogó szívem.
CXLIV
Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal;
Szellemük szüntelen hajtóerő;
Gyönyörű férfi az egyik, az angyal,
Az ártóbb szellem egy rút-színű nő.
Hogy pokolra vigyen, a női rossz
Csalja tőlem lelkem angyal-barátját
S szemem sátánná rontani gonosz
Fénnyel hálózza annak tisztaságát.
S hogy az az angyal ördög lett-e már,
Még nem tudhatom, szívem csak gyanít,
De mert távol - és együtt - van a pár,
Sejtem: megjárták egymás poklait.
De ez titok; s nem tudom meg, mi hogy van,
Míg a Jó el nem hamvad a Gonoszban.
CXLV
Ámor-mintázta ajka azt
Lehelte, hogy: »Szívem gyűlöl«,
De, látván: majd sírva fakaszt
És hogy az epedés megöl,
Szívébe irgalom suhant,
Dorgálva, hogy nem volt soha
Ily kegyetlen a drága hang;
S erre így köszöntött szava:
»Szívem gyűlöl« - s utána jött
Valami, mint hajnal ha gyúl
Az éjre, mely, mint ördögök
Raja, égből pokolra hull:
»Szívem gyűlöl, de...« - s életet
Adott a szó -: »nem tégedet«.
CXLVI
Sár s bűn központja, lelkem, te, szegény,
Saramé, mely lázad s pöffeszkedik,
Mért kínlódsz ott bent, romlás rabjaként,
Hogy úgy felcifrázd külső falaid?
Mért költesz rá, ha oly átmeneti
A bérlet és díszlakod omladék?
Férgek, e bőség örökösei,
Föleszik kincsed? Ez a testi vég?
Akkor hát, lélek, te használd ki őt,
A szolgádat, ne rontsd a készleted;
Por-órákon végy isteni időt;
Belül hízz, külsőd hitvány is lehet:
Hízz Halálon, aki embereken -
Haljon meg csak Ő, többé senki sem!
CXLVII
Lázragyúlt szívem folyton arra vágyik,
Amitől szenved, mindig betegebben;
Habzsolja kórja fenntartó csíráit,
Hogy bágyadt étvágyának hízelegjen.
Szerelmem bosszús orvosa, az ész,
Látván, hogy minden receptje hiába,
Elhagyott, s most rajtam a csüggedés:
Halál a vágy, mely a gyógyszert nem állja.
Nincs menekvés, józan eszem a múlté,
Az őrület növő izgalma ráz;
Gondolatom s szavam: egy tébolyulté,
Ténytorzító, fecsegő kapkodás;
Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde;
Te, éjsötét, te, pokolfekete.
CXLVIII
Mily szemet rakott fejembe szerelmem,
Hogy nem jól jelzi, amit összeszed,
Vagy, ha jól, mivé lett bennem a szellem.
Hogy elrontja az igaz képeket?
Ha szép, ami úgy üdíti szemem,
Mért véli a világ, hogy nem való?
Ha nem szép, jól mondja a szerelem,
Hogy szeme rosszabb, mint máséi! Ó,
Mért lenne jobb?! Hogy lásson tiszta fényben,
Ha könny s virrasztás veti rá ködét?
Nem csoda hát, hogy szemem félreértem,
A nap se lát, míg nem derül az ég.
Álnok szerelem, könnyed megvakít:
Tiszta szem látná bűnös foltjaid!
CXLIX
Azt mondod, kegyetlen, hogy nem szeretlek?
Hisz magam ellen pártodat fogom!
Nem terád gondolok, míg önfeledten
Vagyok, kedvedért, saját zsarnokom?
Gyűlölőidet nem együtt gúnyoljuk?
S akit megvetsz, barátom lehet-e?
S ha haragszol rám, nem állok-e bosszút
Magamon úgy, hogy jajdulok bele?
Milyen érdemem becsülöm, amely
Ne volna, bármire, büszke rabod?
Hibád is imádattal tölti el
Lelkem, hogy szemmel kormányozhatod!
De csak gyűlölj, ismerlek: aki lát,
Olyat szeretsz, s én vak vagyok reád.
CL
Mily erő adja iszonyú erőd,
Hogy te irányíts, te, érdemtelen?
Hogy megesküdjem: nem ragyog az ég,
S meghazudtoltasd két látó szemem?
Aljasságod mért olyan tetszetős,
Hogy, bár tetteid elriasztanak,
Bűnöd vad s édes varázsa legyőz
Lelkemben minden jót és igazat?
Ki tanít, hogy lángom szítsa ami
Igaz okot szem s fül súg ellened?
Ó, bár, mit más megvet, azt szereti:
Ne vesd meg, mint más, érte szívemet.
Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes,
Még jobban megérdemlem, hogy szeress.
CLI
Bűnét tudni gyermek a szerelem,
Bár - nem fia a lelkiismeret?
Ne szidj hát, szép hamisság, mert velem
Együtt magad is bűnbe kevered:
Hisz példád nyomán csalom nemesebb
Részemmel durva testem árulásba;
Lelkem azt mondja húsomnak: Tied
A győzelem! s az, nevedre, fölállva
S eszét vesztve célbavesz tégedet,
Győzelmi díj. Díszeddel kérkedik:
Elég neki, hogy rossz rabod lehet,
S tettre te ajzod, s hogy veled bukik.
Így hát nem lelkiismerethiány,
Ha, ki ajz s buktat, szerelmem a lány.
CLII
Tudod, mint hitszegő szerettelek,
Te, duplán az, hogy szerelmet fogadtál;
Tettleg törtél ágy-esküt s új hitet:
Az új nászból új gyűlöletbe csaptál.
De vádoljam kettős esküszegésed?
Huszat törtem én, a becstelenebb!
Mind egyet akart: behálózni téged;
Oda miattad minden becsület!
Nagy eskük zengték nagy jóságodat,
Eskük, hogy szeretsz, s hű vagy, igaz ember;
Hogy te ragyoghass, lettem, tudva, vak,
S cáfoltattam, amit lát, a szememmel.
Esküdtem: szép vagy; én, gazabb, én tettem
Hitet ily piszkosan a tények ellen!
CLIII
Tüzét letéve aludt Cupido.
Diána egy szüze hozzá osont, s a
Szívgyújtó fáklyát az ott zubogó
Völgyi forrás hűs habjaiba dobta;
A szent szerelemtől lobot vetett
A kút, ma is él s hat az ereje:
Hévíz lett, próbált fürdő, emberek
S ritka kórok királyi gyógyhelye.
Hogy úrnőm szemén újragyúlt a lángja,
Szívemhez ért próbaképp a Gyerek;
S én, lázban, a víz segélyére vágyva,
Odasiettem, bús, morgó beteg;
De jaj: fürdő, mely engem hűtene,
Csak az új tűz kútja, úrnőm szeme.
CLIV
Aludt a szerelem kis istene,
Ledőlve szívgyújtó fáklyája mellett;
Szűzfogadalmas nimfák serege
Táncolt arra; s lánykezével a legszebb
Megragadta a tüzet, mely nehéz
Lánggal gyúlt már légió szíven át,
S így lefegyverezte egy szűzi kéz
A forró vágyak alvó hadnagyát.
Majd tüzét hűs forrásba dobta; és
Örök hév lepte annak habjait:
Csodafürdő, betegnek üdülés
Vize ma is; de, úrnőm rabja, itt
Én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:
A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.
