„Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami
annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet apró kis gesztusainak elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni.
Amikor szeretetet adunk, akkor – mint kezdeményezők – az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat.
Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett
állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk.
Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új
helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki szerepében.
Most minket is étellel kínálnak.
De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! – zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva.
Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek.
De valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit.
S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól.
Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét.
Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete
értelmében.”
